Klió 2001/3.

10. évfolyam

Richard Marsina a magyar medievisták régi ismerőse, a középkori szlovák történeti kutatás elismert doyenje, a nagyszombati egyetem professzora. A VII–XI. századi politikai struktúrákkal foglalkozó tanulmányában R. Wenskus nyomán megkülönbözteti a korai középkor nyelvhasználata szerint a gens (törzs), natio (etnikai közösség) és populus (államalkotó nép) fogalmát. A szlávok az V. század végén és a VI. század során kerültek többek közt Szlovákia területére. Samo több szláv törzset fogott össze (623–638 között), de ezekről többet nem tudunk. Az avarok csak Szlovákia nyugati és középső részének déli területeit foglalták el. A Kis- és Fehér-Kárpátok körül ekkor alakulhatott valamiféle törzsi szerveződés, avar uralom alatt. A 828 körülre datálható De conversione Bagoariorum et Carantanorum alapján tudjuk azt, hogy ennek a területnek a keleti határa a Garam alsó folyásánál és a Nagy-Fátra szélén lehetett. A nyitrai Pribina, avar függésben, már a második vagy esetleg harmadik helyi fejedelem lehetett. Ez tekinthető az első szlovák politikai struktúrának. Mojmír morva fejedelem 833–835 között elűzte Pribinát, aki 500 emberével a frank Ratbodhoz menekült.

A nyitrai terület a nagymorva uralom idején bizonyos autonómiával a mindenkori trónörökösök uralma alatt állt. A kereszténységet terjesztő papok Mojmír és Rastislav uralma alatt délnémet területen kaptak képzést. Rastislav először I. Miklós pápától kért szláv nyelven tudó papot, de az nem tudott ilyet küldeni.

Így került sor Konstantin (Cirill) és Metód küldetésére. 867-ben Rómába mentek, missziójukat befejezettnek látták, de Konstantinápolyba nem tudtak visszatérni, ami a szándékuk volt, mert Photios pátriárkát közben letették, III. Mihály császárt pedig meggyilkolták. 869-ban II. Hadrián pápa Metódot érsekként Rastislav, Svätopluk (a nyitrai trónörökös) és Kocel’ dunántúli területére kiterjedő joghatósággal küldte. A közben nagymorva fejedelemmé lett Svätoplukkal a frankok Forchheimben békét kötöttek, az ország területét a Visztula, Szilézia és a Tisza felé terjesztette ki Svätopluk, egy időre Csehországra is, de a Dunántúl elfoglalása nem sikerült. Egy morva–magyar szerződés valószínűleg engedélyezte a magyarok letelepedését a fejedelemség dél-keleti végein (a szövegben elírásként dél-nyugati szerepel). A magyar hódítás nem valamiféle szerződés következménye volt, ahogy a magyar források megörökítették, hanem a helyzetből következett. A magyar történészek is elismerik, hogy a Dunántúlt csak 899-ben, Arnulf halála után foglalták el. A nagymorva államnak csak keleti részét, a nyitrai területet foglalták el. Itt később Györffy György szerint is egy Árpádházi herceg székelt. A Nyitra és Bihar központú ducatust András Bélának adta, Béla alatt pedig Gézáé volt. 1074-ben Salamon legyőzésében nyitrai csapatok is szerepeltek. László alatt Nyitra Lampért kezén volt, de nagyon lecsökkent autonómiával. Kálmán alatt pedig átmenetileg Álmosé, még csekélyebb önállósággal, utána pedig a hercegség majdnem két évszázadra megszűnt. Nyitra és területe az Árpádok családi birtoka volt, nem a szlovákoké. Szlovákia területe úgy tagolódott bele a középkori magyar államba, hogy 11 teljes és 7 megosztott megyéből állt. (Ez persze akkor érvényes, ha a trianoni határvonalat erre a korszakra vetítjük vissza, ami nem egészen meggyőző).

Másik tanulmányában a szlovák tudós a nagymorva állam helyéről folyó vitában foglal állást. Imre Boba könyvének 1971-es megjelenéséig a történettudomány egyértelműen a mai Morvaországban látta az állam központját. Boba elméletét csak művészettörténészek és szlavisták fogadták el, persze korántsem mind. Konstantinnál a Morvaországra vonatkozó “megalé” jelző messzit is jelenthet (ti. Konstantinápolyból nézve). A Nagymorva elnevezést a maga korában nem használták, de kiterjedése miatt indokolt. A Boba-féle álláspontot Juraj Sklenár képviselte még 1784-ben megjelent könyvében, de ezt Katona István 1786-os Examenjében megcáfolta. Palacký is a mai Morvaország mellett foglalt állást, de Francis Dvornik is, az Amerikába szakadt cseh tudós. Püspöki Nagy Péter viszont 1978-ban két Morvaországról szólt, az egyik a Dunától északra, a másik attól délre. A Magyarországon működő japán történész, Senga Toru (Senga a vezetéknév, mert a japán sorrend azonos a magyarral) Svätopluk országát a Duna–Tisza közére helyezte 1983-ban. Martin Eggers 1995-ben avar hagyományú etnikumot emlegetett, szerinte a moravljane nép déli szláv, a belobrdóinak nevezett kultúrához tartozott. Svätopluk a maga területét egyesítette Boszniával. A horvát Tomislav, akit 925-ben horvát királlyá koronáztak, Eggers szerint Svätopluk unokája. A horvát állam tehát a morva érdekszférába tartozott bele.

Eggers 1996-ban újabb könyvet írt Metódról, szerinte Metód egyházmegyéje csak Nyitrával volt azonos. Svätopluk székhelye Marosvár/Csanád volt, ott is temették el. Folyamatos Metód-hagyomány szerinte csak Bulgáriában van, horvát, boszniai és szerb közvetítéssel. Ch. R. Dowls 1995-ben arról írt, hogy Pribina csak a Balaton mellett uralkodott. Persze egyik felfogás sem támaszkodik eddig ismeretlen új forrásokra, hanem csak a meglévő, újabb interpretálását kísérli meg. Ezért hangsúlyozta 1996-ban H. Wolfram, hogy az időben a tárgyalt korhoz legközelebb álló forrásokat kell alapul venni, a latin nyelvűeket, Nagy Alfrédot, a bajor geográfust. Metód a sirmiumi érsekséget kapta a pápától, de azt Rómában akkor jól tudták, hogy az bizánci kézben van, tehát voltaképpen “in partibus infidelium”-típusú érsekségről volt szó. A nagymorva állam terjeszkedését észak-kelet felé, tehát mai morva területre, mindegyik elmélet elismeri. A régészeti leletek szerint avarok csak Szlovákia legdélibb részein laktak. 897-ben a csehek morva elnyomásra panaszkodnak, Morvaország tehát a IX. században nem lehetett a cseheké. A szláv istentiszteleti nyelv pápai betiltása biztos tény, tehát korábban mindenképpen volt, használták. Marsina úgy látta, ő csak a kérdés vázlatát adta elő ebben a tanulmányában, a probléma megérdemelne egy egész könyvet. (Reméljük, hogy Marsina ezt meg is írja !)

A harmadik tanulmány mintegy ennek folytatása, a szlovákiai Cirill- és Metód-hagyományt mutatja be. A 828 körülre tehető nyitrai templomszentelés óta volt itt kereszténység. Metód 885-ös halála után viszont a szláv istentiszteleti nyelv eltűnt, Cirill és Metód emléke sem volt kívánatos. A magyarok megjelenése sem kedvezett a kultusznak, Szent István éppenséggel pápai védelem alatt állt. A XIV–XV. századból származó, részben morvaországi, részben szepességi meg pozsonyi lokalizációjú egyházi kéziratokban már szerepel Cirill és Metód ünnepe. A kultusz a XVI. században, az ellenreformáció kapcsán éledt újra, amikor morva területen is megerősödött. Ebben a jezsuiták is szerepet játszottak, akik a pannoniaiak szerepét emlegették, ezek pedig a kortárs Timon Sámuel (Imago antiquae Hungariae) szerint csak a szlovákok lehettek. A protestáns lelkészek (Sinapius-Horčička, Piscatoris) az anyanyelv fontossága miatt emlegették a két hittérítőt. A XVIII. század vége, Bernolák fellépése óta a kultusz a szlovák nemzeti megújulás egyik eleme, Papánek, és nyomán Sklenár szintéziseiben (Sklenár Szerbiába helyezte tevékenységüket), majd Juraj Fándly viszi tovább a kultuszt, Ján Hollý már nagyeposzt ír Cyrillo–metodiáda címen, Stúr és iskolája is csatlakozott a kultuszhoz.

A XX. században katolikus részről karolták fel, 1933-ban nagy ünnepet rendeztek a Pribina-féle templomalapítás évfordulóján. A második világháború alatti szlovák államban július 5., Cirill és Metód napja mintegy nemzeti ünnep volt. 1945-ben dévényi szláv napok címen folytatták a kultuszt, de 1948 után már nem nagy lelkesedéssel (1951-ig még elvegetáltak a szláv napok). 1959-ben viszont újraindították ezeket a megemlékezéseket a csehek és szlovákok barátsága címén. A két térítő jelentőségét a marxista történetírás is hangoztatta. 1989 óta helyreállt a kultusz vallási és nemzeti jelentősége. Az önálló Szlovákia alkotmányának preambuluma is említi őket. Július 5-e újra nemzeti ünnep.

Richard Marsina: Where was Great Moravia? (Hol volt Nagy-Moravia?) In: Slovak Contributions to the 19th International Congres of Historical Sciences. Ed. by D. Kováč. Bratislava, 2000. Veda, 154–166.